lellemese

A minap olvastam a hvg-ben Izsák Norbert jól megírtcikkét a legendás Johanna pápáról, aki nő létére Szent Péter trónusára ült (ezért kiválóan alkalmassá vált a babiloni nagy szajha szerepére. Lásd képünket). Ám a történet valójában csak középkori krónikások képzeletében született meg, s terebélyesedett szövevényes (szerelmi) históriává. Eredete máig kérdéses, az viszont bizonyos, hogy óriásinépszerűségnek örvendett, sőt, habár már a 16. században alapos cáfolatban részesült, még ma is pusztít: egy amerikai írónő egy slágfertig feminista sztorit faragott belőle, amiből aztán a németek forgattak filmet (a globalizáció áldásai, ugyebár).

No de kapcsolódott ehhez a nőipápa-legendához egy másik mítosz is. Ezt viszont hadd ne én mondjam el, hanem hallgassuk meg az isteni Janus Pannoniust, nagyszerű poétánkat:

Femina, Petre, tua quondam ausa sedere cathedra,
    Orbi terrarum iura verenda dedit.
Indeprensa quidem cunctos latuisset in annos,
    Facta foret partu, ni manifesta, novo.
Post haec Roma diu simili sibi cavit ab astu,
    Pontificum arcanos, quaerere sueta, sinus.
Nec poterat quisquam reserantes aethera claves,
    Non exploratis sumere testiculis.
Cur igitur nostro, mos hic iam tempore cessat?
    Ante probat quod se quilibet esse marem.

(Teleki-Kovásznai I. Ep. Lib. I. 58, Tankönyvkiadó 1972. nr. 332.)

     Hím-voltának előbb adja jelét a jelölt!

(Ford. Gáspár Endre)

Tehát arról van szó, hogy a népszerű hiedelem szerint Johanna pápa után Vatikán tanult a dologból, s a megválasztandó pápának mindig megnézték a golyóit egy speciális lyukas széken, nehogy megint akkora blamázs legyen, mint a múltkor. Persze, az elvilágiasodó pápai udvar idején nyilván felerősödtek az ilyesféle pletykák. Hiszen Janus élce - amely az epigrammák szabályai szerint az utolsó szóban csattan (marem - hím) - elsősorban II. Pál pápa ellen irányul (képünkön: nem tudok betelni vele, milyen jól mutatott volna a Keresztapában!). A pápa kapcsán ugyanis egy korábbi versében (Teleki-Kovásznai I. Ep. Lib. I. 52., Tk 1972. 328.) kifejtette, hogy kár tapogatni Pál golyóit, mert a lánya, aki kiköpött mása, elég bizonyságul szolgál férfi voltáról (Pontificis Pauli testes ne Roma requiras,/ Filia quem similis sat docet esse marem - lám-lám, ugyanaz a befejezés!). Érdekes egyébként, hogy erre, vagyis a leányra II. Pál életrajzaiban nem találtam adatot. Arra viszont igen, hogy a pápa nem szívlelte a humanistákat, s ez nyilván kölcsönös lett idővel.

Ám a herevizsgálás története is csak mese. Alapja talán az lehetett, hogy Vatikánban voltak lyukas székek, trónusok, II. Paszkál pápa bizonyítottan rá is ült egy ilyenre megválasztásakor, 1099-ben (nyilván nem véletlen, hogy egyes krónikások Johanna pápa uralkodását éppen ez időre teszik). Ezek a díszes székek azonban a római korból maradtak Vatikánban, éseredetileg árnyékszékek (sedes stercoraria), vagy talánszülőszékek (vagy vajúdószékek) voltak.

Csak hogy a történet kerek legyen: Janus Pannonius római katolikus főpap, pécsi püspök volt - barátja, Vitéz János jóvoltából, úgy, hogy nem volt pappá szentelve. Ezek után senki ne csodálkozzon azon, hogy a reformáció rövidesen bekövetkezett.